Hosszú ideje már, hogy nem számíthat csapatkapitányára együttesünk. Rosta Miklóst ugyanis három héttel ezelőtt megműtötték, s csapatunk mindig fiatal korelnöke előreláthatólag még két-három hónapig nem lehet ott a pályán, hogy rutinjával, erejével segítse a gárda játékát. "Köszönöm, jól vagyok"   Honlapunk azzal kereste fel a lábadozó játékost, hogy számoljon be felépülésének tervezett menetéről, ám emellett persze a sport több területét is érintettük a szokás szerint jó hangulatú, ezúttal is rengeteget viccelődő beállóssal. Első kérdésünk nem is lehetett más, mint az, hogyan érzi magát műtétje után a Dunaferr csapatkapitánya. Mint azt megtudtuk, Rosta Miki felépülése a várt ütemben halad, ami mindenképpen jó jel a folytatásra nézve: - Köszönöm szépen, jól vagyok, három hete volt a műtét Győrben, ahol dr. Skaliczki Zoltán idegsebész végezte el a beavatkozást. Porckorongsérvem volt, s bár ez egy látványos "ügy", szerencsére nem olyan komoly, mint egy térdsérülés. A derekammal már korábban is volt probléma, műtötték is már, de az kilenc évvel ezelőtt volt, így most azt mondom, hogy ha ez is kibír ennyi időt, akkor úgy nagyjából a pályafutásom végéig kitart. A csapatkapitány kérdésünkre megerősítette: sajnos nem volt előzmény nélküli a mostani sérülés, hiszen már korábban is rendre megfázott a dereka, de ezt Frank doktor és az infúziós kezelések mindig kikúrálták. Így volt ez ezúttal is, ám ahogy elmúltak a fájdalmak, azzal kellet szembesülnie, hogy a jobb lábfejét nem tudja megmozdítani – ez már némi aggodalomra adott okot: – Szerencsére sikerült gyorsan megtalálni a probléma forrását, így időben el tudtuk végezi a beavatkozást, hétfőn megműtöttek, kedden még feküdtem, szerdán már hazamehettem, s egy hét múlva már edzést is tudtam tartani. Köszönöm, jól vagyok, remélem, hogy a tavaszi szezonban már segíthetek a srácoknak, ám biztos, hogy idén már nem számíthatnak az "öreg" segítségére. Öröm a munka Csapatunk kapitánya távlati tervei mellett büszkén emlegeti: már nemcsak a pályán, hanem a pálya mellől is irányíthat, ugyanis az idei évtől ő az edzője a DVSI-Dunaferr serdülő együttesének. Azt talán mondani sem kell, hogy hatalmas örömmel vállalta az új kihívást – Miki szerint ennél is többet jelent, hogy nagy élmény számára a fiatalokkal dolgozni. - Huszonketten vagyunk, s tényleg öröm velük dolgozni, pontosan azért, mert rajtuk ténylegesen látszik, hogy a sportág szeretete miatt gyakorolnak minden egyes nap. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert ebben a korosztályban – tizennégy-tizenhat évesekről van szó! – körülbelül hatvan gyerek edz rendszeresen, méghozzá három edzőnél. György Laci, Kovács Tomi és jómagam igyekszünk útmutatást adni a fiataloknak, s azon lenni, hogy ne az utcán csellengjenek, hanem a sportpályán, rendezett körülmények között találják meg számításaikat. Úgy érzem, hogy azért át tudok adni én is valamit a tudásomból, ami szintén nagyon jó érzés. Arról, hogy milyen szinten végzi munkáját az edzői hármas, valamint mire képesek a csapatok, a közelmúltban véget ért Üstökös Kupa is bizonyítékul szolgálhat, melyen két aranyérem mellett több értékes helyezést is szereztek a Dunaferr SE és a DVSI serdülői. Nem erre készül még Joggal adódik így a kérdés, hogy játékos-pályafutása végeztével az edzői pályára vágyik-e csapatkapitányunk, ám mint azt Rosta Miklós elárulta, ez több dologtól is függ. Mint mondta, most még ez "csak egy hirtelen jött lehetőség": – Nem úgy, mint például az öcsémnek, aki rendkívül tudatosan készült már korábban is az edzői pályára. Nagyon sokat számítanak a körülmények, s bár persze fontos a szeretet és a megbecsülés, ez a feltételektől is függ – amennyiben e téren találkoznak az elképzeléseink a csapatok irányítóival, akkor komolyan elképzelhető, hogy itt folytatom akár az edzősködést is.   A másik lehetőség Győr lenne, de ott sajnos tönkretették a férfi kézilabdát, amit szívből sajnálok; egy olyan eredményes, hatékony, értékteremtő műhelyt nulláztak le teljesen, ami hatalmas adománya volt a kézilabdasportnak. Három jó, kettő rossz A főállású edzői munka azonban még odébb van: Rosta Miklós viszont minél előbb újra a pályán szeretne segíteni csapattársainak. Nagy kérdés, persze, hogy meddig, ám a Dunaferr csapatkapitánya erre is a rá jellemző humorral, de azért komolyan válaszolt: - Mindig azt szoktam mondani, hogy van még három jó és két rossz évem. Ebből az egyik rosszon most ezzel a sérüléssel és a műtéttel már reményeim szerint túl vagyok, tehát még bőven van időm. Komolyra fordítva a szót: a lehető legtovább szeretnék játszani, addig, amíg bírom, s nem csak én, hanem a csapat vezetése is úgy érzi, hogy tudok segíteni az együttesnek. Fontos az is, hogy ne érezzem már tehernek a játékot, de erről szó sincs, hiszen ennek még a gondolata sem fogalmazódott meg bennem – ráadásul szeretném megdönteni Csoknyai István rekordját is; bár a veszprémiek másodedzője már jelezte, hogy ebben az esetben ő is újra felölti magára a szerelést. Dolgozunk, reménykedünk – a többit meglátjuk!